A meg nem született fiaim

Fiúk voltak.
Ezt a 18.hétre tudtuk meg biztosra. Addig úgy hittük/láttuk, hogy vegyespáros. Kukacot növesztett a lanykánk is. Imádtam ikres lenni. Imádtam Őket. Szűk 23 hét boldogságot élhettem meg velük. Mert mindemellett, hogy aggódós voltam, jutott bőven mellé öröm is. Nem zárta ki ez a két érzés egymást. Éreztem Őket. Hogyisne éreztem volna már Őket! Barnabásom és Zsomborom. Jellemzően tudok Róluk beszélni, anélkül, hogy bármi sebet felszakítanék. Megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal. Együtt. Mert el nem múlik sose, maximum elrejtődik picit. Néha előveszem a szívem eme eldugott részének érzéseit és olyankor átadom magam a hullámzásnak. Újraélem, sírok, emlékezek, érzem Őket. Nem szeretném elfeledni, hogy milyen volt Velük.Örökké velem lesznek,az életem részei.Őnekik köszönhetem az azóta megszületett kislányom és kisfiam. Mostmár tudom így látni. Nyilván aznap ez nem ment...
Egyszerűen csak furán éreztem magam. Enyhe méhtevékenységet éreztem, gondoltam már ezek a Braxton hicks féle összehúzódások leszhnek, de azért szóltam férjemnek, hogyha nem múlik míg hazaér,akkor bemehetnénk a kórházba.
Lesütött fejjel mentem be a vizsgálóba, cikinek éreztem, hogy már megint ott vagyok, ugyanakkor nem bántam, mert a megnyugvás érzése mindig feltöltött amikor jó hírt kaptam. Ezen a napon ez a jó hír elkerült. Az ügyeletes aki vizsgált, mondta, hogy baj van. Kinyílt a belső méhszáj, behívott egy másik orvost akitől megkaptam ömlesztve az információkat a "mileszmost"-ról.3ujjnyi voltam, előboltosult burokkal, ergó nem volt mit tenni...Nem tudom... most valahogy nem érzem, hogy szeretném mélyen érinteni a témát, mert érzem, hogy tör fel az emlék, dübörög felfele az érzés, úgyhogy ha kissé túl közömbössé váltanék, az ezért lesz, mert ma nem szeretném újraélni.
Nem tartott sokáig, vagyis valószínű elveszítettem az időérzékem onnantól.Orvosom bejött hozzám, nem hagytak napokig vajúdni. Igen, meg kellett szülnöm Őket. És lám, már könnyes is a szemem ahogy írom...
Anyum volt velem, mert mondtam Viktornak, hogy ez nem az a szülés, amin szeretném, hogy részt vegyen, de egyedül nem tudtam volna végigcsinálni...A folyamatot nem szeretném részletezni,mai napig bár az időérzékem csalóka volt, mégis az akkor átélt eseményekre tűpontosan emlékszem.Gyakorlatilag vissza tudom helyezni magam az időben és full átélni újra.És ez fájó tud lenni nagyon, gombóc jelez a torkomban most is.
Bár minden flottul ment(ha lehet így mondani),orvosom azért egy egészségügyi kaparást is beillesztett a végére.Másnap a történtek átbeszélésénél a diagnózis: MÉHSZÁJELÉGTELENSÉG...
Egyszerűen fájások nélkül nyíltam. Az,hogy "fura" érzés miatt mentünk be a méhszájjal,majd bent 3 ujjnyit állapítanak meg, az azért nem egészen normális...Kevés nőt érint, persze miért is ne húztam volna ebből is a rövidebbet...
Hogy hogy éltem túl?
Megkérdezték, hogy pszihológus segítségét elfogadom-e?Igent mondtam. Akartam,vágytam rá. Olyannyira,hogy másnap én mentem ki a nővérpulthoz, hogy ugye jön hozzám a drnő?
Tőle vártam a megváltást. Azt, hogy az életkedvem legalább csak annyira visszalehellje belém, hogy ne akarjam folyton a falat bámulni...
Ültünk a szobában, határozott nő volt. Elmondta, hogy mi ez a nagy űr bennünk, hogy előző napig még apa és anya voltunk, a szüleink voltak a nagyszülők... Most hirtelen, egy teljesen hirtelen nem számított váltással a felállt szerepkör felborult és visszaállítódott a régire. Ismét férj és feleség vagyunk, a nagyszülők pedig újra "csak" a mi szüleink. Es ez a váltás amit hirtelen nem tudunk hova tenni, mert hát nem kell magyarázni, az ember egy hét híjján 6hónapos terhesen már jócskán tervez, gondolatban már a leendő menyeiddel is megbarátkozol annyira nem számítasz arra, hogy ilyen történik Veletek...Ezért nem találod egy váratlan fordulat alkalmával a helyed...Már nincsenek gyermekek a szíved alatt...
Jópár szabályt is felállított nekünk a pszihológus.Viktor is ott volt a beszélgetésen.
Nincs önvádaskodás, nincs mi lett volna ha..., nincs miért pont mi kérdések...
Természetesen ezeket sorra szegtük a következő napokban, de legalább Viktorral felváltva tanácsoltuk egymásnak az okosságot: amikor ő sírt(igen, akkor 9 év után először láttam sírni),én vígasztaltam, hogy tudod mit mondott a drnő, ez nem visz előrébb...fél óra múlva engem kellett emlékeztetni...
Node vissza a drnőhoz. Elmondta,hogy ilyen veszteségeknél szokott előfordulni az, hogy miután a kismama érezte a babáját -esetemben babáimat-, így én szorosabb kapocsban álltam velük, tehát ha apuka esetleg hamarabb kiindul a gyászból, a feleség pedig még hónapokkal később sem próbál meg kijönni a mélyből, akkor ilyenkor indul el a pár két irányba. Akármilyen nehéz is, próbálni kell kijönni a kakiból. Ebből kiindulva otthon töltött első reggel, amikor Viktor mondta, hogy leviszi a kutyákat sétálni, íííííííííííírdatlan távol állt tőlem, hogy kimozduljak az ágyból. Legszívesebben bele fúrtam volna a párnába a fejem és ott bőgtem volna hónapokig. Nem így tettem. Szóltam, hogy várj meg, lemegyek én is Veled. Minta nyúztak volna, olyan érzés volt elhagyni az ágyat, de akartam menni, tenni akartam a kapcsolatunkért, holott Viktor egyébként ezt bazira nem várta volna, hogy vele tartok már akkor. De akartam kilábalni, mert őrjítő érzés olyan mélyen lenni.
Érdekes, mert sokmindenki akivel beszéltem, azt mondták, hogy ők ezt nem élték volna túl. Pedig de... muszáj... felállsz és kapaszkodva előrenézel a jövőbe. Minden egyes orvos a jövöbeni gyermekemről beszélt, hogy majd Ő lesz a gyógyír. Nyilván ezt ott akkor nem látod át, én is csak abból az apropóból gondoltam, hogy talán igazuk lehet, mert ittam mindenfajta segítség szavát, s gondoltam orvosok, csak tudnak valamit...
Épp ezért lombikos orvosomat felkerestük, beszélni akartam milyen esélyeink vannak, témázni akármiről, csak legyenek támpontok amikbe kapaszkodhatok, mert egyébként a pszihológustól is először azt vártam, hogy majd valamilyen napirenddel fog előállni. Annyira kicsúszott a lábunk alól a talaj, hogy a napi teendőim az agyamban törlésre kerültek és a pukkadjunk meg a párnába befordulva cselekedet volt számára az egyetlen teljesíthető. Végül napirendet a drnő nem adott, nekünk kellett megtalálni az utunkat.
Előrefele néztünk, mentünk konzultációra. Időközben a tejtermelésem beindult a tejelapasztó gyógyszer ellenére is. Fincsi volt ez is lelkileg, rahedli tej, éhes szájacskák sehol...
De volt ennél jobb figyelemelterelőnk is... Pár héttel később nem múlt a gyermekágyi vérzésem, orvosom gondolta ne szenvedjek már tovább ezzel, csinálna egy küretet. Röpke 10percről volt szó. Másfél óra lett belőle, nagy hasi vágással, intenzíven ébredéssel. Perforáció történt(ez a műtéteknél benne van a pakliban). Szóval volt pár dolog ami segített figyelmet elterelni... Közben nem mellesleg jártunk egy "angyalász" -én így hívom- csajszihoz meditálni.Vele szépen elengedtük a fiúkat. Megkerestük a válaszokat amiket kapni szerettünk volna és végül egy szép "szertartással" elbúcsúztunk Tőluk. Kellett, mert temetés ilyenkor nincs, a lezáráshoz pedig valami hasonló nem árt. Nem kötelező, de nekünk jó érzés volt búcsúzni valahogy. Két szál rózsát vittunk ki a Dunához és engedtük bele a sodrásba.
Az én "felépülésem" mint látszik, egészen sokrétű volt. "Eseményekben" gazdag, ami oké, nem volt jó pl az, hogy beleszaladtak szikével a méhembe...de azért rendesen segített az időt "eltölteni" akár ha a lábadozást nézem. Már nemcsak a fiúk elvesztése dolgozott bennem, hanem a műtétem is, ami osztotta a figyelmem. Lelkileg persze nem volt könnyebb, de talán így más is fókuszba került.
Végül lombikig el sem jutottunk. Az én drága kislányom, ugyanis természetes úton érkezett meg hozzánk. Ő az én szivárványbabám, a napsütés az esőben. És igen, igazuk volt az orvosoknak, Ő általa nyert értelmet minden. A fiúk pedig örökké a szívemben élnek. Egy anyai szív ugyanis történjen akármi, nem felejt!